Ahogy a szkíták kelettel kapcsolták össze a Kárpát-medence területét, úgy a kelták nyugattal. Továbbépítették a korábbi népek földvárait, úthálózattal biztosították a kereskedelem és a katonaság mozgását. A kelták és a helyi őslakosság keveredése kitűnik a régészeti leletekből, temetkezési szokásokból, s ez tulajdonképpen változatos színezetet adott az egységes kelta műveltségnek. A Dunántúlon illír-pannon törzsekkel, az Alföldön a szkíta műveltséggel, Erdélyben a dák néppel keveredtek. A kelta népek Kárpát-medencei hatalmának a Dunántúlon a rómaiak, az Alföldön a szarmaták, Erdélyben a dákok vetettek véget. Egyes törzseik, például a boiok és az eraviszkuszok a római uralom alatt is megőrizték önkormányzatukat, népi jellegzetességeiket.

A Kelta néven szereplő népesség tudományunk mai álláspontja szerint Európában alakult ki a már régóta ott élő népekből. A kelták európai kiinduló területét, jobban mondva: a Kelta név első viselőit egyes szakemberek a Rajna völgyében képzelik el, külön népnek tekintik és szétáradásukat onnan vezetik le, de nem tudják, hogy oda honnan érkeztek. Ennek ellenére a kelta régészeti anyag zöme mégsem a Rajna völgyében, hanem (a történelmi) Magyarország és Bohémia (Csehország) területén helyezkedik el, s a Kr. e. 3. és 1. század közti időből ered.

A kelták nem fektettek jelentős energiát a hagyományaik és a vallásuk lejegyzésébe, így nagyon kevés kézzelfogható történelmi emlékünk van, amelyre támaszkodhattunk, amikor a mai Tihanyi félsziget történelmét kutatjuk. Azonban annak ténye, hogy a vulkanikus kőzettel, bazalttufával és annak szilárdabb változatával, bazalttal borított térség mindek kor számára különleges spirituális erővel bírt, vitathatatlan. A középkorban történt a mai Tihany település ősének a megalapítása, amikor 1055- ben I. András király itt építette meg a királyi család temetkezőhelyét és föléje monostort, amelybe bencés szerzeteseket telepített. Ezzel vette kezdetét a bencés apátság élete. Azonos korban keletkeztek tihanyi barátlakások a X-XI. század környékén, amelyet bizánci rítusú szerzetesek laktak a XIV. századig.